120. rész

(Sehun, Baekhyun)

Idegességemben a hang irányába kaptam fejem, és nem hittem szemeimnek.. Ő volt ott.. Mármint, Baekhyun. Nem.. Csak beképzelem. Megőrültem. Biztos, hogy bevertem a fejem.. Azonban nem tudtam megállni, hogy ne sétáljak oda hozzá.. Igaz, nagy fájdalmak árán, de oda hurcoltam magam - Tényleg te vagy az? -  kérdeztem tajtékzó könnyekkel szemeimben.

- Tényleg én vagyok.. - mosolyogtam, s arcára simítottam - De.. csak én vagyok.. - hajtottam le fejem a babára célozva - Megöltem őt.. - potyogtak könnyeim.

Nem tudtam, hogy örüljek, vagy sírjak. Meghalt a jövőnk egy része.. De.. Nekem csak azért kellett a baba, mert Baek-től lett volna.. - Nem.. Nem te ölted meg.. - szorítottam össze szemeim - Tudhattuk volna, hogy nem lehetséges egy férfinek szülnie.. A lényeg, hogy te még élsz - mondtam remegő hangon. Meghalt az a pici teremtmény.. Pedig már a ruhát is megvettük neki..

- De így nem szabadna.. Elvettem egy életet, te fel tudod ezt fogni? – szipogtam - A babánk.. A közös gyerekünk.. Meghalt.. - temettem fejem nyakába.

- Fejezd be.. Nem te tetted, mindketten szerettük őt! - simogattam hátát. Tudom, hogy nem fogja ezen túltenni magát egyhamar, de mellette leszek.. Ha tudok..

- Feküdj le.. Pihenned kell - mosolyogtam halványan - Mi történt? - kérdeztem a balesetről. Asszem a kocsinak annyi.. Maradunk a taxinál.

- Ahh.. Semmi.. Létezik a biztosító.. - közelebb húztam ágyam övéhez, majd felmásztam arra, és kezéért nyúltam - Látod? Örökké.. - céloztam a nem olyan rég tett ígéretemre.

- Örökké.. - mosolyogtam. Egy perc.. Egy perc elég volt ahhoz, hogy romba dőljön az életünk. A gyerek, a baleset.. Minden egyszerre jött. Délelőtt még a ruhaboltban nézegettük a rugdalózókat.. Boldogok voltunk. Most meg.. mindketten a kórházban fekszünk és abban reménykedem, hogy csak álmodom. De sosem fogok felébredni.. Mindig ott lesz előttem, hogy 'Mi lett volna, ha..'. Mi lett volna, ha 9 hónap múlva egy sikeres műtéten esek át? Sehun nem szenvedett volna balesetet, nem ’haltam’ volna meg és.. Ami legjobb.. Egy boldog család lennénk. De nem.. Ez sosem fog megtörténni, mert mindent elrontottam. Ismét.. Ismét nekem köszönhető, hogy kisiklott az életünk. Pedig az a boldogság Sehun arcán, amit nap mint nap láthattam.. Energiát és életerőt adott. Az, hogy ő boldog, számomra mindennél többet jelent. De megint én vagyok az, aki miatt szenvednie kell. Gyűlölöm magam..

Nem érdekel, mi lesz holnap. Mi lesz azután. Leszarom. Az a fontos, hogy él.. És velem van.. - Hé - ráztam meg kicsit kezét - Én itt vagyok neked - mosolyogtam rá bíztatóan. Már amennyire tudtam, sebes pofával.. Nekem kell az erősebbnek lennem. Nem fogok rákérdezni, hogy mit csináltak vele a műtőasztalon, és minden dolgot, ami a babával kapcsolatos, elrejtek, vagy nem hozom szóba.. Nem akarom, hogy magát okolja.

- Szeretlek - suttogtam. Úgy megölelném.. Borzasztó hálás vagyok neki, hogy ilyenkor is itt van velem. De.. Ez nem váltaztat azon, hogy... Hhh.. Ne gondolj rá, Baekhyun.. Gondolj Sehun-ra. Ő a mindened.. És itt van veled.. Mire van még szükséged? Át akartam mászni hozzá, de tudom, hogy mindenhol sebes és biztos nagy fájdalmai vannak.. Megint miattam. Mindenkinek fájdalmat.. Vagy halált okozok. Ilyen embereknek nem szabadna létezniük.. Mellesleg a hasamon is ott lesz a nyoma a beavatkozásnak.. Nem segít majd a felejtésben..

- Én is téged - mosolyogtam, de elfordítottam fejem, mert ismét eszembe jutott a kicsi.. Olyan ártatlan volt.. Kyungil megdögölhetne, de ő az istennek sem akar!

Arcomon végig folyt egy könnycsepp, mikor a pocaklakóra gondoltam. Soha többé nem érezhetem a szívverését.. Nem fog többet rugdalni, ha Sehun agresszív kismalacos viccet mesél neki.. Nyugalom Baek.. Csak annyi történt, hogy megölted.. Semmi extra. Megöltem egy embert.. Ráadásul a gyerekünk.. Rossz ember vagyok. Mindig is az voltam. Nem érdemlem meg Sehun-t. Csak ártok.. És ez rossz. Ennek nem így kéne lennie... Meg fogok őrülni.

Mikor éreztem Baekhyun kezén, hogy remeg, felé kaptam fejem.. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom.. - Kicsim - szólítottam meg határozottan - Mássz arrébb - hessegettem kezemmel, majd nagy nehezen felküszködtem magam ülő pózba, és mellé kecmeregtem takarómmal, majd felmásztam ágyára, és egyik karom feje alá csúsztatva fordultam vele szembe - Minden rendben lesz, oké? - simogattam arcát mosolyogva.

Nem válaszoltam, csak hozzá bújtam, s fejemet mellkasába fúrtam. Nem mertem nagyon, hátha fáj neki. Nem is tudom, hogy mi történt vele.. Miért történt egyáltalán? - Sehunnie.. Elmeséled, mi történt? - néztem rá félve.

- Aaa, nem fontos - legyezgettem kezemmel. Még az kéne, hogy tudja, mit tettem. Helyben csinálna ki.. Apropó.. Azok a tűk még mindig nem kerültek vissza a kezembe.. Nem, mintha félteném magam, de nem lenne jó bekábulni mellette..

- Hhh.. jó.. De legalább az infúziót dugd vissza.. - néztem a készülékre - Az kéne még, hogy nagyobb bajod legyen.

- Utálom a tűket - borzongtam meg látványosan - Majd visszamászik az magától.. -  legyezgettem érdektelenűl.

- Ahhh.. Add a kezed! - húztam ölembe említett végtagját és hátra nyúltam az infúzióért, amit mellé húztam-ugyanis gurul-majd beleszúrtam azt vénájába. Kicsit izgultam, hogy eltalálom-e, de úgy tűnik sikerült, mivel még nem vérzett el.. - Nem is volt olyan rossz, ugye?

- Ah de utálom! - folytattam a borzongást - Doktorúr.. - kezdtem kuncogni, de hamar abbahagytam, mert fájtak a bordáim.. Vagy micsodám, mert feltételezem, hogy kb. a seggem a fejem helyén van, olyan szinten átrendeződtem.

Fejem ismételten mellkasához illesztettem, mivel az egész vér vörös volt. Utálom, mikor zavarba hoz.. És sajnos jól is megy neki

Remélem, el tudom vele feledtetni ezt az egész babás ügyet.. Épp mosolyogva simogattam a hátát, mikor belépett egy orvos - Önök mit keresnek egy ágyban? - kérdezte a köpenyes alak - Mit gondolnak, minek van önnek egy külön ágya? Csak dísznek? Azt akarja, hogy a szilánkok a tüdejébe álljanak?! - kérdezte mérgesebb hangvétellel a srác, mire nem hagytam magam - Én mellette fogok feküdni, ha tetszik, ha nem! - jelentettem ki határozottan.

Megijedtem, mikor megtudtam, hogy Sehun-ban még szilánkok vannak. És ő így izeg-mozog meg miegyebeket? - Sehun.. Nem szeretném, hogy bajod essen.. - nem akarom, hogy elmenjen mellőlem, és remélem, hogy megoldható, hogy itt maradjon, de ha nem, akkor a biztonsága érdekében át kell feküdnie. Most ő az, akire vigyázni kell. Én pár nap alatt felépülök. Holnap már le is szedik a kötéseket.

- Nem, nem, jól vagyok - forgattam meg szemeim - De aludni azt szeretnék, szóval, ha kérhetem.. - biccentettem az ajtó felé, utalva, hogy örülnék, ha eltakarodnának.

Csak kamilláztam, amikor Sehun lekoptatta az orvosokat. Én biztos nem merném megcsinálni, mert akkor páros lábbal rúgnának ki innen. Viszont Sehun-hoz hozzá se mernek nyúlni.. Miután kimentek, szerelmem felé fordultam és hozzá dörgölőztem, akár egy kiscica... Bújós kedvemben vagyok. Ha már ölelhetem.. Amit csak úgy zárójelbe megjegyezném, hogy eddig nem nagyon tehettem.. Mondjuk most se nagyon kéne, mert amint kiderült szilánkosra törött a bordája.. Jesszusom! És ez is mind miattam.. Ha nem.. Veszítettem volna el a babát.. Akkor most nem kéne ezt átélnie. Se neki, se nekem. De sajnos annyira el lettem cseszerintve, hogy... Hhh.. Csak elrontom az életét.

- Te ültél már óriáskeréken? - kérdeztem egy hírtelen ötletből vezényelve. Hát, igaz, hogy nem pont most van itt az ideje, de azért nem árt tudni, hogy mekkora örömöt szereznék neki egy egynapos vidámpark-túrával. Nem tudom, milyen gyagya ötletekkel kell előálljak, hogy elfelejtse ezt a baba ügyet egy pillanatra is, de azt szeretném, hogy ne legyen semmire sem gondja.

- Még nem.. - gondolkodtam el. Igazság szerint.. Úgy akartam először felülni, hogy a babával.. De ez sajnos már nem lehetséges.. Nem hallhattam a hangját.. Nem láthattam mosolyogni.. Nem tologathattuk a babakocsiba.. Nem vehettünk neki mindenféle csörömpölős játékot.. Nem ismerhettem meg.

- Ahh - sóhajtottam sejtelmesen - Értem - terült el egy fájdalmas bárgyú vigyor arcomon. Kezemmel övét kutattam, majd mikor megtaláltam azt, összekulcsoltam ujjaink. Tényleg, csak ő kell nekem az életben maradáshoz. Tudom, hogy szebb jövőnk lett volna egy babával.. NE GONDOLJ ERRE! Még a végén elbőgöd magad.. Szóval. Tudom, hogy nem a legjobb, de.. De. a legjobb, hogy vele lehetek.

Fejem újra mellkasához illesztettem és hogy ne gondoljak semmire, ami a babával kapcsolatos, aludni próbáltam. De nem ment... Féltem, hogy megint történik valami Sehun-nal, vagy, hogy nem leszek ébren amikor mondanák, hogy mégsem halt meg a kicsi. Én koraszülötten is ugyanúgy tudnám szeretni.. Bár semmi esély rá, hogy másfél hónaposan már képes legyen az életben maradásra.. Főleg, mivel MEGHALT. Megint erre gondolok... De Sehun kedvét nem akarom ezzel elrontani, így próbálok nem beszélni róla, bár engem belül akkor is emészteni fog..

- Miért bújsz ennyire? - kérdeztem kedvesen, miközben a hozzám simuló hátát simogattam - Nem, mintha baj lenne.. - tettem hozzá. Attól félek, hogy előjönnek a rohamai, vagy az az öngyilkossági hajlama, ami KÉTSZER majdnem elvettem az életét. Akarok élni. Vele. Egyedül, nem.

Nem válaszoltam. Igazából a konkrét okát én sem tudom.. Valami megváltozott bennem, mióta.. Istenem, megint ez. Meddig fog kísérteni? Tönkre fog tenni.. Átkaroltam derekát, ott, ahol feltehetőlegesen nem fájt neki és még jobban hozzá bújtam. Nem tudom, mi ütött belém. Nem vagyok ugyanaz.. Ez a viselkedés a régi önmagamra emlékeztet. Még amikor megismertem Sehun-t.

Nagyot sóhajtottam, válasza hiányában. Jobb, ha nem beszéltetem? Majd.. Majd beszélünk, ha szeretne. Fejét hátul kezdtem simogatni, s annak búbjára néha-néha puszit nyomtam - Szeretlek - gondoltam magamban.