Épp fordultam vissza a gyógyszerekkel, mikor hatalmas koppanást hallottam. Riadtan futottam Baekhyun mellé. Itt valami nagyon nem oké, hisz esténként kéne beadni a gyógyszert.. És nem kéne szükség legyen rá.. Szemeimbe könnyek özönlöttek, mikor megláttam,hogy szerelmem a padlón fekszik - Hallasz engem?! - kérdeztem félve, miközben combomra húztam a fejét. Nem szabadott volna ott feküdnie, de mozdítani sem mertem..
Kicsiket bólogattam, mikor meghallottam hangját. Úgy érzem, mintha egyre csak fogyna az energiám.. Valami nagyon nincs rendben..
- Minden rendben lesz- mosolyogtam remegő arccal, miközben szabad kezemmel a mentők számát írtam be telefonomba, hátha kell.. Adja az ég, hogy ne kelljen.. - Vedd be a gyógyszert, oké? - feljebb emeltem fejét, majd szájába tuszakoltam a tablettát, amit látszólag egyből lenyelt. Egyre csak verejtékezett, és nyöszörgött, de nem tudtam, mi a baj. Kérdeztem, de figyelmen kívül hagyta minden szavam, vagy mozdulatom. Arcát simogattam, miközben már pólóm egy víz volt, a sós cseppek által,melyek folyóként száguldottak szemeimből. Egyik kezemmel övét fogtam, hogy tudja, itt vagyok neki.. De nem úgy tűnt, mint aki a helyzet magaslatán van.
Csak fizikailag feküdtem ott, a hideg, nyirkos padlón, miközben a homlokomra lógó tincsek verejtékemben áztak. A lelekem ki-be járkált a testemből, s egy része már nem talált vissza. Az egyik felem meghalt.. Már nincs többé. Akár csak a pillanatnyi boldogság. Éreztem az utolsó szívdobbanását szerelmünk gyümölcsének. De mindez csak egy álom volt, amiből most felébredtem.
Egyre szaporábban vettem a levegőt, ahogy láttam egy egyre nagyobbodó vértócsát szerelmem lábánál.. Nem.. Nem lehet.. Összeszorított szemmel nyomtam a hívás gombra, majd bejelentettem, amiket kellett, és vártam, hogy érkezzen a mentő - Ugye még itt vagy? Hallasz engem, ugye? Baekhyun! Kicsim.. - suttogtam sírva, miközben arcát simogattam.. Nem lehet igaz..én.. Csak álmodom.
Reagálni akartam, de nem ment.. Hallottam a hangját, éreztem finom lehelletét, de aztán.. Mindenre sötétség borult.. Már nem éreztem az apró mancsokat hasamban.. Nem hallottam a halk dobbanásokat.. Csak a kínzó bűntudat és fájdalom keveréke szállingózott ereimben.
Szólongattam, de semmi reakció. A pulzusa alábbhagyott, levegőt alig vett..Miért kellett ennek történnie?! MIT CSINÁLTAM, HOGY EZT KELL ÁTÉLNEM?! Próbáltam keltegetni, egyre erősödő sírásom ellenében. Nagyon félek.. Rettegek.. Ha valami baja lesz, sosem bocsájtom mag magamnak... Kellett nekem lefeküdni vele! Egyáltalán miért voltam vele kedves azon a napon, mikor átjött ide?! Mindez nem lenne, ha nem lettem volna! Még mindig makk egészséges lenne.. Mikor megjött a mentő, nem engedték, hogy vele menjek.. Követtem őket autóval, de alig láttam a könnyeimtől. Mérhetetlenül fájt a szívem Baekhyun miatt.. És a baba miatt..
A sziréna harsány hangja volt az egyetlen, ami itt tartott. A mentősök próbáltak kizökkenteni kábult állapotomból, de a koffein sem segített szívem ritmusán. A babával már nem foglalkoztak.. Elvetéltem. Egy gyilkos vagyok. Megöltem őt.. A közös boldogságunk. Mindent tönkre tettem..
Persze, a dugót kell kifogni.. Még hagyján, mert ők mehettek, mint a megboldogult, tűzön-vizen át, én meg várjam meg amíg elözönlik az összes autó és talán majd láthatom Baekh holttestét? A ló szart! Leparkoltam egy félreállósávban, majd futni kezdtem az út szélén.. Csak pár kilóméter. Mi az nekem, ha miatta kell fussak?! Negyed óra egyhuzam futás után-bár, inkább sprint, mint futás-szinte beestem a kórház ajtaján, de már rohantam a recepció felé. Kérdeznem sem kellett, ugyanis a szemem előtt tolták el szerelmem, lélegeztető maszkkal száján, egyenesen a műtőbe. Csak annyit hallottam, hogy: 'A magzat halott, sietnünk kell, vagy ő is belehal'. Nem akartam hinni a fülemnek. Meghal? Baekhyun? Lehetetlenség összerakni a fejemben, hogy egy olyan mosolygós angyal, mint ő, hogy férhet össze a halál fogalmával. Erőtlenül roskadtam a földre, hátam a recepcióspultnak támasztva, s így folyattam könnyeim. Miért mindig a jó emberek halnak meg?
A műtét közepén, láttam saját magam. Láttam a fiúnkat.. Pontosabban, csak a testét.. El sem tudom hinni, hogy meghalt.. Unk. Mi lesz Sehunnal? Mi lesz, ha megtudja, hogy többé már nincs családja? Nem láthatom.. Soha. Még csak elbúcsúzni sem tudtam. Nem tudtam megcsókolni.. Emondani neki, hogy mennyire szeretem és hogy fentről vigyázok majd rá. Aztán mintha fejbe vágtok volna, felébredtem. De kár volt, mert újra szembesülnöm kellett vele, hogy elvettem egy életet.. Minden az én hibám..
Már.. egy órája bent van..Idő közben a műtő ajtaja elé vánszorogtam, és felhúzott térdekkel gubbasztottam a sarokban. Mi lesz vele, ha nem hozzák ki onnan élve? Ő nem ezt érdemli.. De.. Mi történhetett? Mindent úgy csináltam, ahogy kellett.. Azt hiszem.. Ha most mindketten meghalnak.. Én.. Én nem tudom mit csinálok. Pontosabban, de. Olyan olcsó az életem nélkülük, hogy akár fel is köthetem magam. Miközben könnyező szemekkel meredtem a semmibe, egy nővér elkérte az adataim, és Baekhyun-ét is, ugyanis tudták -a mentősök által-, hogy én a hozzátartozója vagyok. Nagy nehezen, de kinyöszörögtem mindent, majd mikor épp nyugodni hagyott volna a nő, még hozzátette, hogy akár órákig is elnyúlhat a műtét... - Szeretlek, Baekhyun - suttogtam magam elé, majd csapot-papot otthagyva igyekeztem autóm felé. Le kell nyugodnom, szóval vezetek.
- Szeretlek, Sehun - suttogtam, miután végeztek a műtéttel és az intenzívre toltak, ahol kaptam egy szobát. Hol lehet? Kezdek aggódni.
Épp valahol az autópályán lehettem, mikor csörögni kezdett a mobilom.. Nem akartam felvenni. Tudtam, hogy a kórház hív, de nem akartam hallani, hogy meghalt. Miattam történt mindez.. Az egyik közös képünk szuggeráltam, mikor pirosat kaptam. Amint zöldre váltott a lámpa, tapostam bele a gázba, és elborult fejjel, s könnyektől homályos szemmel kezdtem előzgetni az autókat. Egyre csak gyorsult a jármű, bennem pedig annyi adrenalin gyűlt fel, és annyi méreg, hogy még gyorsabban akartam hajtani.. Ez a büntetésem, ha már megöltem azt, akit szeretek. Miután egy ideje letértem az autópályáról, de szint olyan gyorsan mentem, egy kereszteződésben, figyelmetlenségem műve képp oldalról betalált egy kamion. A fejem az ajtóüvegnek koppant, de mielőtt minden elsötétült volna, és szétpréselt volna a kamion, még ki kellett mondjam - Szeretlek, Baekhyun.
Hirtelen nagy zajt halottam beszűrődni a nyitott ajtón keresztül. Mikor megláttam szerelmem testét egy ugyan olyan ágyon, mint amin én feküdtem, körülötte sok fehér köpenyes emberrel, megrémültem. Mi történt? A válaszra nem kellett sokat várnom, ugyanis amikor meghallottam, hogy "Autó alesetet szenvedett", minden értelmet nyert. Szemeimből a könnyek úgy folytak, mint a rohadás. Miért történik ez velem? Először a babát, aztán meg őt vesztem el. Miért ébredtem fel? Csak egy gyilkos vagyok, és ha Sehun nincs, semmi okom az életben maradásra. Kicsivel később betolták hozzám.. Gondolom, már megvannak az adatok.. Eszméletlenül feküdt, s én még csak mozdulni sem tudtam a műtét miatt - Kicsim... Szeretlek - suttogtam sírva. Érzelmileg idegroncs lettem. És ha még őt is elveszítem... Abba belehalok.
Már ott nem stimmelt valami, mikor hallottam a gépek csipogását mellőlem. Miért élek még?.. Fájt a testem, mégis megújult erővel nyitottam ki szemeim, és semmi másra nem koncentráltam, csak arra, hogy kitépjem az infúziót és egyéb ellátószereket vénáimból. Miután igencsak fájdalmasan, de megtettem ezeket, nagyon sóhajtva hunytam be szemeim, Csak sikerüljön meghalnom.
Mikor felébredt, hatalmas kő esett le a szívemről. De nagyon nem tetszett amit utána csinált. Meg akar halni vagy mi? - Sehun.. Jól vagy, édes? - néztem rá aggódó tekintettel.
Mi.. Mi? Ezt.. Csak beképzelem. Baekhyun halott.. Megöltem.. - Kussolj! - kiabáltam a hangnak, amit remélhetőleg csak beképzeltem - Halott vagy.. - mondtam remegő ajkakkal, majd ismét úrrá lett rajtam a sírás, és a mérhetetlen fájdalom. Meg akarok halni nélküled, Baek.
Nagyon megijedtem, mikor rám ordított. Lehet, hogy valójában halott vagyok, csak nem tudok róla és a hiánya ilyen képzelgéseket vált ki belőle? - Sehun, édes.. Nézz rám, kérlek! - könyörögtem, hátha észhez tér. Ha végig kell néznem ahogy meghal... Azt sosem bocsájtom meg magamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése