133. rész

(Sehun, Baekhyun)

Jólesően felsóhajtottam, de még mielőtt bármit is csinálhattam volna, bejött a tegnapi gyerek.. Ha a  látványra, hogy Sehun a felsőm alatt matat és a nyakamat szivogatja, beindul, akkor megint arra fog kényszeríteni?

Nagy sóhajtva váltam el szerelmemtől, mikor megláttam a betolakodót - Kell még pofon, geci? - húztam fel magam - Mi a faszt követed?!

Nem tudtam, hogy nyugtassam le és csak egy módszer jött be ami többnyire be szokott jönni.. Elé álltam és lehúztam magamhoz, majd lassan és óvatosan megcsókoltam. Mindeközben szurkoltam, hogy jól süljön el.

Te jó isten, mennyire imádom...  Ahogy hajolt hátra testével, mentem utána, míg dereka köré fontam karjaim, hogy nehogy hátra essen. Ha lemegy hídba sem engedem el az ajkait..

Egyik kezem mellkasán pihentettem, míg másikat lassan hajába vezettem. Köszönöm istenem.. Hallottam egy ajtócsapódást, mire belemosolyogtam a csókba.

- Szeretlek - suttogtam ajkaira, majd egy gyors puszi után elváltam teljesen tőlük - Hh.. - fújtam ki a levegőm gondterhelten - Menjünk - nyújtottam kezem szerelmem felé, s fejemmel biccentettem a bejárathoz.

Összekulcsoltam ujjaink és elindultunk, de a bejáratnál el kellett engednem. Kemény gyakorlás vette kezdetét.. Főleg, hogy nem is tudom, mikor láttam utoljára ezt a termet...  Teljes erőbedobással dolgozott mindenki és a végére jól ki is fáradtam..

Az utolsó lepés után, úgy dőltem el a mögöttünk lévő matracra, hogy szerintem még az ajtó is kapott hátszelet.. Ott, helyben aludtam volna..

Ráfeküdtem szerelmemre és halottat játszottam. Mozdulatlanul, kinyújtott nyelvvel színleltem halálom.

Hosszas percek után arra észleltem, hogy valaki löködi az oldalam.. De nem Baek, mert ő még rajtam feküdt, és az istenért nem kelt volna fel.. Kinyitottam szemeim jó lassan, hogy bemohásodjon addigra a zaklatóm zavaró testrésze, mikor megpillantottam Tao-t.
- Hallod.. Köszi a tegnapi bevédést.. Nem akartam nagyon vetkőzni, főleg Kris..miatt.. - hajtotta le fejét szégyellősen, majd mikor visszanézett rám, paradicsom piros arca volt már.. Ejj, szerelem.. Vagy mi?..

Idő közben bealudtam Sehun-on és Tao hangjára keltem fel. Mikor közösen mégegyszer összehozták, hogy Tao mit akart kinyögni, komás fejjel bólintottam - Ja, ugyan... Csak hisztiznem kellett.. – motyogtam valamit, majd mikor lelepett szerelmemhez fordultam - Miről is volt szó?

- Semmi.. Aludj csak - nevettem szerelmemen, majd erőt véve magamon, karjaim közé vettem testét, és megindultam vele a szobánkba.

Azonnal visszaaludtam, majd isten tudja mikor és hol ébredtem arra, hogy valaki a képembe liheg. Ez nem Bacon volt... Az a csávó akit le kellett hogy... Ja. Mi a faszt keres ez itt?! De várjunk.. Hol is? Időm sem volt megszólalni, hajamba markolt és kezembe nyomott egy pisztolyt, s úgy húzott fel a földről. Fejemhez fogott egy másik fegyvert ezzel megakadályozva, hogy ellene forduljak. MI A KURVA ISTEN?! - Lődd le! - suttogott fülembe, de el sem tudtam hinni, mi történik.. Hogy kerültünk mi ide? Ez a gyerek megkattant? - AZT MONDTAM VÉGEZZ VELE! - ordított fülembe - Húzd meg a ravaszt, Baekie.. - beszélt hozzám nyájasan, miközben halliszervemhez hajolt. Ez most... Ez most komoly? Könnyeim előtörtek és úgy folytak, mint a rohadás. Csak most esett le.. Csak most fogtam fel hogy ez véresen komoly.. Szó szerint. Hitetlenül ráztam meg fejem, miközben szerelmemre kellett fognom a fegyvert. Soha nem tudnám megtenni.. Inkább meghalok én, de őt nem fogom megölni. Miért csinálja ezt?.. Zokogásba kezdtem. A fegyver remegett kezemben.. Szinte kiesett – Gyerünk, Baek.. Meg tudod csinálni, képes vagy rá.. - suttogott.
- Nem... - remegett meg hangom - Soha.. - suttogtam.

Miután bevittem Baek-et a szobánkba, valaki az arcomhoz fogott egy altatóval tele spray-zett kendőt, és agyő. Arra keltem, hogy belém nyilal a fájdalom, testem egyes részein, és a székemhez vannak kötve végtagjaim.. Harsány ordibálás csapta meg fájó füleim, majd mikor felfelé néztem, szembe találkoztam egy hangtompítós fegyverrel. Ez most komoly?! Először nem is foglalkoztam azzal, hogy ki fogja azt a szart.. Míg nem megláttam, hogy Baekhyun tolja egyre közelebb a koponyámhoz a fém gyilkolóeszközt.. Kétségbeesetten meredtem rá. Miért akar lelőni? Háta mögül hallottam egy utasító hangot, melyhez később egy fej csatlakozott, és egy fegyver, Baekhyun fejénél.. Hogy.. Azt a kurva... Nem gondoltam, hogy ennyire beteg a gyerek.. Egyre csak azt hajszolta, hogy húzza meg a ravaszt szerelmem, ezzel elvéve az életem, s akkor ő biztonságban lesz.. Baekhyun, persze, engem próbált védeni.. De ha ez az elmebeteg nem kapja meg, amit akar, akkor őt is kinyírja, velem együtt.. - Húzd meg.. - szorítottam össze szemeim, várva a pillanatnyi fájdalmat okozó golyót, halántékomnál.

Az a két szó... Egy világ dőlt bennem össze... Valami.. Akkor.. Elszakadt.. Hogy kérhet ilyet tőlem? Hogy gondolja, hogy élni tudnék nélküle? Azt hittem annál mélyebbre, mint mikor elvesztettük a babát, nem süllyedhetek.. De úgy tűnik van még lefelé.. Már az sem érdekelt, ha meghalok.. Emiatt a geciláda miatt van minden.. Egy hirtelen mozdulattal felé irányítottam a fegyvert, s meghúztam a ravaszt, közben egyik kezemmel övét toltam lefele, de gyorsan reagált és követte cselekedetem. A következő pillanatban, már nem volt semmi.. Semmi amit felfoghattam volna a világból.. Csak a hideg ólom golyó testemben, ami bordáim alatt vájta ki járatát. Az utolsó, amit láttam, az szerelmem arca volt. Az ő emlékével búcsúzom ettől a világtól, és nyílik előttem egy másik otthon kapuja. Szeretlek Oh Sehun. Örökké szeretni foglak, és emlékezni rád a mennyei pokolban.

Kitágult szemekkel néztem, ahogy az egyetlenem élettelen teste a földre hullik. Nem akartam felfogni, hogy mi is történik. Minden lelassult, és a világom központja hírtelen Baekhyun fehéredő teste lett, melyből tengerként tajtékzott a vér. Mondd, hogy csak álmodom.. Baekhyun békésen fekszik az ágyában, és az igazak álmát alussza. Ő nem az, aki a lábaim előtt fekszik.. Mégis.. Olyan valóságosnak tűnik.. - Baekhyun?.. - szólítottam meg a földön haldoklót, bizonytalan hangnemben. Ha álmodok is.. Ez tényleg ő.. És meg fog halni.. - Ba-Baekhyun? - estem még jobban kétségbe - Baekhyun! Kicsim! - Ettől a ponttól realizáltam: Ez a kibaszott valóság. Próbáltam minden kézre eső tárgynak nekiverni a széket, szabadulásért küzdve.. ’Ha meghal.. Az én hibám lesz..’ Csak ez járt a fejemben. Hosszas percek után, sikerült szabadulnom a szék, és a kötelek rabságából, s egyből szerelmem testéhez rohantam. Kiabáltam a nevét, de semmi.. Semmi életjel. Már amúgy is bőgtem, mint akit ölnek.. Erre még rá segített 60 lapáttal. Hisztérikus ordításba kezdtem, miközben telefonomért nyúltam, hogy hívjam a mentőket. Nem tudtam egy rendes, értelmes mondatot kinyögni.. Sokkot kaptam.

Minden pillanatunk.. Az összes csókunk.. Az összes szeretkezésünk... Az emlékeink.. Elvesztek.. A hangja.. Soha nem hallhatom többet.. A gyönyörű szemei, amiket nem csodálhatok többet.. Az édes ajkai, melyeket nem ízlelhetek többé.. Nem láthatom mosolyogni, és ami a legrosszabb.. Nem láthatom boldognak.. Soha többé nem láthatom.. Nem érhetek hozzá.. De mindig ott leszek neki.. Ott fogok vigyázni rá, a szíve mélyén.. És soha de soha nem tágítok onnan. Vigyázni fogok rá és nem hagyom hogy szomorú legyen.. Se miattam, se senki és semmi miatt. De.. Nem mondhatom neki többé, hogy szeretem.. Nem ölelhetem át.. Nem nyugtathatom meg, hogy jó helyen leszek.. Nem köszönhetem meg, hogy mindig mellettem volt és vigyázott rám. Az életem is odaadnám érte.. Mondjuk.. Ez történt.. Soha nem lettem volna képes megölni őt.. Így inkább az életem adtam, hogy ne essen bántódása. Azt nem bocsájtottam volna meg magamnak.. Főleg, ha saját kezűleg végeztem volna vele.. Az én életem nem olyan értékes, mint az övé.. Bár nem úgy terveztem, hogy én is feldobom a talpam.. Csak azt a faszfejt akartam megölni.. És sikerült is.. Sehun biztonságban van.. Nélkülem.. DE ÉN AKAROM HOGY VELE LEHESSEK! ÁT AKAROM ÖLELNI, MEG AKAROM CSÓKOLNI ÉS KÖÖLNI VELE, HOGY MINDENNÉL JOBBAN SZERETEM! Minden erőm és akaratom összeszedve nyitottam ki szemeim és pislogtam párat. Én most... Visszajöttem a halálból??? Élek. ÉLEK! Visszajöttem. Miatta. Nem tudtam elengedni. Képtelen vagyok rá.. Realizáltam, hogy kórházban vagyok, de... Ha halott voltam.. Miért vagyok még itt?! Komába estem? És most ébredtem fel? Mennyi ideig aludhattam? És hol van Sehun?! Amikor megláttam egy nővért, magamhoz hívtam, de mielőtt meg kérdezhettem volna, hogy milyen évet írunk, rohant a telefonhoz s felhívott valakit. Csak azután hívta a főorvost. De.. Kit hívott? Talán Sehun-t? Annyira zavar, hogy kurvára nem tudom, hogy mi van. Fel akartam ülni, vissza akartam menni a koleszbe szerelmemhez -ha ott van- de abban a pillanatban hasamba nyilalt a fájdalom. Vagyis annak a környékébe.. Valahol a bordám alatt és egyik vesém között fájt. Tapogatni kezdtem, de körbe volt kötve a felsőtestem azon része. És miért van rajtam lélegeztető maszk?! Hát én majdnem rosszul lettem, amikor megláttam az infúziós tűt a kezemben. Nem bírom az ilyet. Felsőtestem maradék része tele volt tappancsokkal, amik a légzésem és egyéb dolgaim figyeltek. A nővér később visszajött és próbáltam neki megmagyarázni, hogy föltétlenül el kell engednie mert Sehun mellett a helyem és aggódom érte. Hol lehet? Semmivel sem vagyok tisztában.

Nem mehettem be Baek-el a kórházba, a sokkos állapotom miatt. Nővért hívtak hozzám, aki tele nyomott nyugtatóval, majd hazavittek. A rendőrség próbált kihallgatni, de nem mondtam semmit.. Nem tudtam semmit sem mondani, csak, hogy „Meghalt.. Miattam.” Egész nap sírtam, s ez így ment két teljes napig. Enni nem ettem -nem, mintha annyit ettem volna eddig is..- gyakorlatilag annyiból állt egy napom, hogy fürödtem, sírtam, Bacon-t etettem, sírtam, sírtam, beszéltem a srácokkal 2-3 értelmes szót, és aludtam.. Az is csak pár órát, mert felriadtam, és ismét sírni kezdtem. Amint kinyitottam szemeim, akárhol. Mindegy, hol.. Ő ott volt velem. A szobánk minden egyes négyzetmilliméterén. Az iskolában. A folyosón. A boltban, az autóban, a parkban, a sétányon, a hotelben, a dugi helyemen.. Sehová nem tudtam előle menekülni.. Könnyeim sosem akartak apadni.. Hisz.. Ő volt az életem. Egy tökéletesség. Túl szép volt, hogy igaz legyen?.. Igen. Nagyra tartottam őt.. Okos volt, vicces volt, aranyos volt, szép volt, megértő, humoros, kedves, de egyben komoly is.. Egyszerűen.. Az álmom. Ami csak úgy szertefoszlott.. Nekem csak ő kell a túléléshez.. Az életem.. adtam volna.. Az övéért.. De ő ezt tette.. De hogy merte?! Hisz én szerettem! Nem tudtam volna nélküle élni… TA-DA! NEM TUDOK ÉLNI.. Miért csinálja velem ezt a sors véres keze?! Miért kellett ezt kapnia neki, akinek az egész élete egy szenvedés volt? Miattam kellett kimúlnia az életének? Miattam? Egy ilyen utolsó szemétláda rohadék miatt?! Egy töketlen, baromarcú faszomláda miatt, mint én? Miért nem egyből engem lőtt le a gyerek? Megölném őt, ha Baek nem lőtte volna le.. - Baekhyun.. Hiányzol, szerelmem. Mikor jössz vissza hozzám? Ugye vársz rám odafenn? - kérdeztem, ahogy az erkélyről bámultam az esti csillagokat. Úgy érzem, nem fogok felkelni többé, ha elalszom most.. Túlságosan fáj. Fejem a korlátnak döntve kezdtem erőteljesebben sírni, ahogy megcsillant gyűrűm, egy hullócsillag fényénél.. Ilyenkor hullócsillag?.. - Kívánj, kívánj, kívá.. - szakadt félbe szavam, mikor hisztérikusan kezdtem már sírni - Hiába kívánom azt, hogy vissza gyere hozzám, igaz? - Néztem az égre, mintha választ adna, de semmi.. - Ígérem, egy rossz szavam, mozdulatom, tettem, vagy gondolatom nem lesz feléd innentől, csak.. Kérlek... Gyere vissza hozzám. Hiányzol.. Elmondhatatlanul hiányzol. Vigyél magaddal oda, ahol most vagy.. Veled akarok lenni.. - miért nem lőttem le magam egyből? Akkor legalább nem lett volna egyedül se ő, sem én.