121. rész

(Sehun, Baekhyun)

Mellkasára nyomtam egy puszit, mikor ismét benyitott az orvos -akit Sehun kizavart- s azt mondta, hogy holnap már hazamehetek. De.. Mikor épp indultam volna, közölték, hogy Sehun-nak még maradnia kellett.. MÁSFÉL HÉTIG!! Mi a faszt csináljak én addig??? EGYEDÜL!! Meg fogok bolondulni.. És még csak be sem engedtek hozzá, mert regenerálódnia kell a szervezetének és ehhez elengedhetetlen a pihenés. ÚGYHOGY BEKAPHATJÁK! Az első pár napom is csak sírásból állt, aztán fokozatosan magamba zuhantam.. A baba miatt, Sehun miatt, meg minden miatt. Bacon volt az egyetlen aki egy kis mosolyt tudott csalni az arcomra, de róla is a kicsi és Sehun jutottak eszembe.. Főleg, mikor ugyanúgy ült esténként az ajtó előtt és várta, hogy haza jöjjön az apukája. Olyankor még jobban rám jött a sírógörcs és egyik nap ebből egy szép kis rohamom lett. Nem kaptam levegőt a sírástól. Ordítottam, mint akit ölnek, mert egyedül voltam és Sehun nélkül a lelkem maradék része is fáj. Szegény kutyus nem tudta mi van velem, hogy a falnál ülve ordítozok sírva. Görcsösen feszült be összes izmom és hagytam, hogy úrrá legyen rajtam az a borzalmas érzés, amit már nagyon rég éreztem. De bűn.. Egy olyan dolog, amit ha elkövetsz.. Azért meg kell fizess. A gyilkosság.. Egy megfizethetetlen bűn. Nem volt étvágyam úgyhogy csak Bacon-t etettem már csak egyszer egy nap, mert elérte azt a bizonyost kort, amin túl már nem ajánlott többször etetni. Én viszont, ha akartam volna sem tudtam volna enni.. Nem megy le a torkomon egy falat sem.. A bűntudat.. Nagy úr.

Nem értem a logikáját, hogy nekem eltört pár csontom, és itt kell rohadnom 2 hetet, ő meg 4 nap alatt kijöhetett?.. Jó, nekem a műtét miatt is ráhúztak még pár napot.. Na, jó, hetet.. De nem akartam egyedül hagyni.. Igaz, naponta volt vagy öt perc hozzáférésem a telefonhoz, és végig beszéltem vele.. De öt perc?! Eddig szinte minden percben vele voltam.. Kivéve a szakításunk idejét. Ők meg csak így képesek felrúgni az egészet?! Nem értik meg, hogy Baekhyun-nak szüksége van segítségre? Különösen most?! Bárkit kérleltem, hogy engedjenek ki.. Akárhogy próbáltam kiszökni, nem engedtek. Végül el kellett nyugodjak, mert benntartottak volna, ugyanis totál begolyóztam. Egy kurva könnycsepp nem jött a szemeimből, és csak a plafont bámultam. Mivel a bentlétem ideje határozatlanul volt megmondva szerelmemnek, gondoltam, meglepem, hogy hazamegyek. Nem szóltam neki egy szót sem a hívásban, hogy hazaengednek, vagy ilyesmi, szóval reméltem, sikeres lesz a meglepi. Éppcsak kitett a taxi, a tőlem telhető leggyorsabb tempóval - kb. nyanyasétával, a sérüléseim miatt - igyekeztem szobánk felé. Mikor odaértem, láttam, hogy rengeteg bontatlan csomag hever az ajtó előtt, a banda különböző tagjaitól. Mind jót kíván, meg ilyesmiket, de már volt, ami romlott kaja volt.. És nem úgy néz ki, hogy kinyitotta volna az ajtót, márpedig lejárt kaját nem hoznak, és ez négy napja romlott volt. Ki sem jött onnan?.. Arrébb pakoltam a cuccokat halkan, majd nyitottam volna be, de kulcsra volt zárva a szóbaajtó. Előkapartam a kulcsom, de nem tudtam a résbe illeszteni. Még a kulcsot is benne hagyta? Így aztán nagy meglepi leszek.. Ahh.. Halkan kopogni kezdtem, Mire Bacon harsány ugatását hallottam a fa lap túloldaláról.. Az a kis piszok.

Egy roham vége felé járhattam, mikor Bacon ugatni kezdett és az ajtóhoz futott. Nem hallhattam a kopogást az ordításomtól.. Mennyire hallatszódhatott ki? Mondjuk ha nagyon, akkor gondolom már megszokták így az 5. egymás utáni alkalommal.. Ha Sehun nem jön vissza még egy ideig.. Nem fogom bírni tovább. Teljesen kikészültem lelkileg.. Sehun nélkül, a tudattal együtt élni, hogy megöltem a gyerekünk.. Nem gondoltam volna, hogy ennyit tudok sírni. De ha egyszer hiányzik és nincs itt velem, hogy legalább ő tartsa bennem a lelket.. Miután megmostam az arcom-mert brutálisan nézhetett ki-kimentem és ajtót nyitottam. Nem a legjobb időzítés, de mindezt leszarva öleltem magamhoz szorosan szerelmem. Nem akarom, hogy fájjon neki.

Mosolyt csalt arcomra, hogy hozzám bújt egyből, de egyből le is hervadt a számról.. Sötét volt a szobában, és kupi. Minden tele zsepikkel.. Lassan eltolam magamtól Baek remegő testét, és próbáltam felemelni fejét állánál, de nem hagyta.. - Kicsim, mi történt? - roggyasztottam össze lábaim, hogy szemeibe tudjak nézni - Hm? - kérdeztem, miközben kiskutyaszemekkel vizslattam arcát, és kezemmel simogattam azt.

Nem mertem a szemeibe nézni.. Egy ilyen rossz ember, mint én, nem érdemel meg egy hozzá hasonló angyalt. Csak nézzenek rá.. Megint miattam van ilyen állapotban. Pedig nem akartam bántani.. De így is sikerült.. Gratulálok Byun Baekhyun! Igazán elcseszett egy semmirekellő vagy. Nagy nehezen felnéztem rá, de reméltem, hogy nem veszi észre, hogy sírtam. Mondjuk az egész szoba tele van zsepivel.. Remek, még kupit is sikerült csinálnom.. Fasza vagyok! - Hogy vagy? - kérdeztem, miután odébb rugdostam pár zsepit és behúztam az ajtón.

Felhúzott szemöldökkel, és zsebretett kezekkel megálltam a törpével szemben - Komolyan? - kérdeztem értelmetlen fejjel - Most olyat fogunk játszani, hogy ignoráljuk a másik szavait?

A földet pásztáztam, majd egy kis hatásszünet után megszólaltam - Hiányoztál.. - vallottam be. Tényleg csak ennyi történt... Csak... kicsit nagyon hiányzott és lelkileg kuka lettem, amíg nem volt itthon, de amúgy, csak hiányzott.. Meg minden este rohamom volt, de az mellékes.. Erről neki nem kell tudnia.

 - Ahha... - húztam el szám - Mi ez a kupi? - léptem hozzá közelebb hírtelen, így szemeibe tudtam nézni. Tiszta vörösek voltak.. Tudtam, hogy itt kéne lennem. TUDTAM.  Egy nagyobb sóhaj után levágtam a táskám, majd magamhoz öleltem, mintha bármelyik szekundumban ellophatnák - Miért nem tudtad ezzel kezdeni? - kérdeztem remegő hangon.

- Mondtam, hogy hiányoztál - szipogtam - Ne haragudj, rendet rakok gyorsan.

- Ne, maradj! - húztam vissza magamhoz. Tudtam, hogy miért van ez az egész.. De nem tudtam, mit tehetnék.. -Van szemcsepped?

- Nincs, de nem is kell - mosolyogtam - Jól vagyok, tényleg. De te pihenj le kérlek - húztam az ágy felé - Addig lemegyek a boltba, veszek valami ehetőt - húztam fel cipőm. Igaz, most kurvára nem akarok egyedül lenni, de nem akarom, hogy ne tudjon meggyógyulni.

- Óhoho. Úgy ismersz, mint aki ezt engedi? - ellenkeztem - Veled megyek! - nyúltam keze után - És veszünk szemcseppet, mert olyan vagy mint a békakirályfi - próbáltam viccelődni, s arcát kezeim közé zárva nyomtam össze az érintett területet, és szájára pusziltam.

Annyira hiányzott már ez. Nem engedtem, hogy elváljon tőlem. Nyakánál fogva húztam közelebb magamhoz, s nyelvem azonnal átvezettem szájába - Szeretlek - suttogtam, miután elváltunk, majd megöleltem.

Egy fokkal boldogabb vagyok.. - Én is téged - simogattam hátát - Most felvennélek a hátamra, de.. - mutogattam a kötésre ferde szájjal.

- Az kéne még csak.. Menjünk - egyeztem bele, majd indultunk is a boltba. Tudtam, hogy bárhogy próbálkoznék, nem engedne el egyedül így kénytelen voltam magammal vinni. Idejét sem tudom, mikor főztem utoljára.. Mosatanság nem nagyson ettem, így nem volt rá szükségem. Tanácstalanul álldogáltam a boltban, amíg Sehun vásárolgatott, majd miután fizettünk, visszamentünk a szobába.

Ahogy előttem vitte a szatyrot Baek, csak akkor vettem észre, hogy olyan lett, mint egy anorexiás. Mikor beértünk a konyhába, és lepakoltunk, számon kértem - Miért vagy ennyire sovány? - kérdeztem, lábammal a földön dobolva.

- Hogy én? Sovány? Lehet, hogy el kéne mennünk a szemészetre.. - gondolkodtam el.

- Nekem? - néztem rá kíváncsian - Akkor várj meg itt! - pattantam fel, majd lerohantam a nővérhez egy mérlegért, és a tőlem telhető leggyorsabb tempóban jöttem is vissza, és letettem Baek elé - Nézd! - álltam fel a mérlegre - Én 61 kiló vagyok itt is, és a kórházban is annyi voltam, szóval jó a mérleg. Most te jössz! - húztam a mérleg felé.

Nagyon nem akaródzott ráállnom, de végül is muszáj volt, mert ráhúzott. Nem csodálkoztam volna, ha 58 helyett egy 68-at látok, de az a 10 kg, nem felfele tornázta magát. Nem csináltam belőle nagy ügyet.. Fogytam egy kicsit, tény..

- Nem fogytál? Hm? - kezdett elgurulni a gyógyszer, de nagyon nem jókor. Nem akartam bántani, de.. Ő a mindenem, és tényleg kezdek beleőrülni. Bármikor elveszíthetem.

- Jó, egy kicsit lehet.. - remélem nem tudja, hogy mennyi voltam a kórházban.. Azkicsit kellemetlen lenne..
- Látod, ez itt mi? - legyezgettem előtte a kabátomból előkapott ambulánslapját - Drágám, ezen nem 58 kiló vagy, és nem 68, hanem 71 - vigyorogtam - Ez még a műtéted előtt készült,  mikor felmérték, hogy mi a gáz veled - vigyorogtam továbbá is, egyre betegesebben, majd 'elejtettem' a papírt. Tudom, hogy akkor a baba súlya is vele volt mérve, de az a gyerek alig volt 400 gramm..  - Ugyan, másfél hát alatt csak 13 kilót fogytál, ugyaaan, az semmiség. Tényleg - fújtam ki a levegőt mérgesen, szemforgatva.

Háááát ez nem teljesen úgy sült el, ahogy szerettem volna.. Nem tudtam mit mondani.. -  Sajnálom.. - néztem mindenfele csak a szemeibe nem.

- Semmi baj, tényleg. Az ég világon semmi! - dobtam le kabátom valahova a földre, majd kisétáltam Baek ágyához, ahol hagytam a táskám, és kipakoltam a tiszta cuccokat. A szennyest majd leviszem a mosóba.. Pont leszarom.

 Nagy levegő.. Kifúj.. Hhh. Felvettem kabátját és felakasztottam a helyére, majd besétáltam hozzá - Ne haragudj... - öleltem át hátulról. Csak az a baj, hogy ha most meg is bocsájt.. Akkor sem fogok tudni enni.

- Nem érdekel - rántottam vállat - Ennyivel mindent elrendezünk? Ellopsz egy ruhát, és azt mondod a boltvezetőnek, hogy ne haragudj, és törlik a börtönt meg mindent, nem? - hámoztam le kezeit magamról. Tudtam jól, hogy nem így kellene viselkednem, de mégis ilyen voltam vele. Hogy rohadtam volna meg abban az autóban.

Nagyot nyeltem, s szám széle sírásra görbült, de nem hagytam könnyeimnek. Eleget sírtam.. Lehet, most egyedül kéne hagynom? De nem akarom.. De lekell nyugodnia, szóval addig elmegyek sétálni.. A háta közepére sem kívánhat úgyhogy tényleg jobb lesz, ha most hagyom egy kicsit. Felvettem cipőm és célba vettem kedvenc helyem. Gyalog kicsit messze lesz, de most mit csináljak.. Nincs nálam pénz, és nem költeném taxira ha már sétálni jöttem el. Kb. 40 perc múlva odaértem rég látott helyemre és felmásztam egy fára, majd onnan kémleltem a már előbújó csillagokat.

Nem akartam pocsékolni az időt, így kihúztam a függönyöket, és feloltottam a lámpákat, majd takarítani kezdtem. Kezembe akadt a baba rúdgalózója.. Oh, hogy rohadnék meg! Hülye voltam, hogy lefeküdtem vele akkor.. Iszonyat nagy barom! Senkinek nem lenne most baja.. Eldugtam a rúgdalózót a ruháim közé.. Nem volt szívem kidobni... Nem olyan sokkal később, kidőltem az ágyamra, és vártam, hogy mikor toppan be Baek. Nem hívom, hogy jöjjön, mert.. Mert nem. Ő ment el, egyedül akart lenni, akkor nem zavarom. Hiába nem kéne egyedül legyen. Főleg, mert vékonyabb, mint valaha, mert halál depis, és mert azt se tudja szerintem, hogy hol az isten faszában van.

Vártam, hogy hívjon, ha már látni szeretne, de meg sem szólalt a telefonom. Mivel én már nem tudtam elviselni a hiányát, visszaindultam. Út közben összefutottam Luhan-nal, aki amint meglátott, belém rúgott, aztán fojtogatott, majd behúzott egyet-kettőt és elment, mert Xiumin is vele volt, csak lemaradt. Ez volt az egyetlen szerencsém. Nem foglalkoztam a történtekkel, csak azon gondolkodtam, hogy ezt is megérdemeltem... Mikor visszaértem, felsétáltam a szobánkhoz és félve, de benyitottam, majd levettem cipőm és leültem ágyamra. Nem tudom eddig lesz ilyen velem, de azt sem, hogy mit kéne csinálnom ez érdekében.

- Eszünk! - kiabáltam kifelé Baekhyun-nak, amint hallottam, hogy megérkezett - Rendeltem kaját.. Megeszed, vagy megeszed -  sétáltam ki az ételekkel egy tálcán, majd ágyára tettem, és törökülésben elhelyezkedtem a törpémmel szemben, mosolyogva. Tudom, fura lehet, hogy ilyen lettem hírtelen, de miatta csinálom. Nem vagyok ilyen mosolygós kedvemben, mint ahogy imént is kimutattam.

Értetlen fejet vágva néztem fel szerelmemre. Hát ezt meg mi lelte? Lenéztem a tálcára és tele volt szénhidrát dús kajával - Nem vagyok éhes.. Majd később..

Ledobtam a kezeimben tartott pálcikákat, melyekkel épp készültem neki felszedni a kaját, és egy perc földre bámulás után, megfogtam a tálcát, és kivittem a konyhába. Tudom, hogy mindig az lesz a válasz 'majd később' vagy 'nem vagyok éhes' meg ilyenek.

Ne, ne, ne, ne... - Sehun, kérlek.. - sétáltam ki hozzá. Azt hiszem most jött el az ideje annak, hogy 'áldozatot hozzak'.. Ő fontosabb mindennél - Megeszem az összeset, most azonnal, esküszöm, csak ne csináld ezt - könyörögtem.

- Nincs rá szükség - fordultam vele szembe mosolyogva - Majd egyél, ha szeretnél.. Én megyek zuhanyozni. Álmos vagyok, szar volt a mai napom, szóval hamar fekszek - daráltam le neki a szöveget, majd elcsoszogtam mellette. Nem ezt akartam mondani, hanem valami olyasmit, hogy megértem hogy magát hibáztatja blabla.. De nem fogok vele beszélni a babáról. Soha. Többé.

Remek.. Már csak az hiányzott, hogy ne csak én utáljam magam, de mégő is... Hajrá Baek.. egyre jobban megy.. Törnöm sem kell magam, hogy mindenki utáljon. Lassan Bacon is morogni fog rám. Szerettem volna a vőlegényemmel fürdeni, de.. Úgy tűnik ezzel megintcsak egyedül maradtam. Hát... Jó étvágyat Baekhyun.. Mert igen.. Ezt most be fogom tömni még akkor is ha rosszul leszek utána. Legalább ennyit meg tudok érte tenni.. Ha már megveszi a drága kaját, akkor betömöm. Miután sikeresen betermeltem az ételt, sírva feküdtem el ágyamon. Nem azért sírtam, mert nem akartam enni.. Egyszerűen csak kezdődött a roham.

Egy jó fél órát állhattam a zuhany alatt, mire kellően kórházmentesnek éreztem magam.. Ahh, olyan jó végre a saját környezetemben lenni. Tusolás után még fogat mostam, majd egy köntösben kibaktattam, azzal a céllal, hogy alszom, és kizárok minden szart.. De.. Amint Baekhyun ágyára tévedt szemem, töröltem a tervem, és odatotyorogtam hozzá. Távolról csak halk szipogást hallottam, meg annyit láttam hogy, fekszik, a kezei az arcán, a térde meg felhúzva. Utálom. Gyűlölöm, ha sír. Főleg, ha közöm van ahhoz, amiért potyogtatja a drága könnyeit. Leguggoltam, és elvettem egyik kezét szeméről, ahol egy szép monokli díszelgett.. És a nyaka sem volt valami.. Ezt ki tette? Mikor?! - Baekie~ Mi történt? Ki mert rád kezet emelni? - simogattam arcát - Ha megbántottalak, ne haragudj.. - suttogtam.

Nem, nem, nem... Ennek nem dőlök be. Utál engem... Csak azért viselkedik így, mert idegesítem a hisztijeimmel. Hagyd abba Baek... Ne sajnáltasd magad. Pont olyan vagy, mint az elején.. Egy gyáva, semmirekellő, bújós, szánalmas kis.. Féreg. Hogy nem szégyenled magad a viselkedésedért? Mi a faszt képzelek magamról?  Nincs semmim.. Mostmár.. - Semmi bajom, jól vagyok - toltam arrébb kezét. Nem kell sajnálni. Így is eleget sajnálom magam. Felálltam és kimentem a konyhába mosogatni. Valamivel el kell terelnem a figyelmem..

Most csak én érzem távol magamtól, vagy tényleg eltávolodott tőlem ebben a másfél hétben?.. Van valakije? Vagy mi? Jó belátom, nem kellett volna úgy viselkednem, ahogy.. De ezzel egyáltalán nem könnyíti meg a babáról való elfeledkezésem. Nagy nehezen feltápászkodtam az ágya mellől, és utána csoszogtam a konyhába - Van valakid? - kérdeztem halk hangon, miközben gyűrűmet birizgáltam - Ha van, csak mondd el, és lelépek. Tényleg. Legalább Akkor nem kell azt néznem, hogy 0-24-ben sírsz.. - nyeltem egy nagyot - Fáj így látni téged.. - suttogtam magam elé, könnyeim visszafojtva.

- Hogy... Hogy gondolhatsz ilyet? - kezdtem újra sírni. Olyan vagyok, mint egy ovis.. - Mégis hogy.... - vettem levegőt bőgés közben - Te kinézed belőlem, hogy.. - nem tudtam folytatni. Annyira elszomorodtam, hogy ilyet feltételez rólam, annak ellenére, hogy gyereket vártam tőlé és boldog voltam/vagyok vele és.. És.. Csak álltam vele szemben és sírtam. El sem tudtam hinni, hogy ilyet kérdez. Eljegyzett.. - Tényleg itt tudnál hagyni? - kérdeztem sírástól remegő hangon.

Még mit akarok ma elbaszni?! KOMOLYAN. Ez a 'legjobb' napom.. Hülye barom vagyok.. Ahh istenem! Odasétáltam elé, majd magamhoz öleltem - Ha.. Kérnél rá, itt tudnálak hagyni. De.. Csak, ha biztos háttér áll mögötted.. - mondtam az őszintét - De eszem ágában sincs magamtól menni. Szükségem van rád. Mindennél, és mindenkinél jobban.

Nem tudtam, hogy álljak hozzá. Egy kicsit sem bízik bennem? Remegő kezekkel öleltem vissza - Tudod... Tényleg fájt, hogy ilyen megfordul a fejedben.. Nem bízol bennem, Sehun? - néztem szemeibe, bár az egyikkel nem láttam túl sokat - Szeretném, ha tudnád, hogy én.. Mindennél jobban szeretlek téged. SOHA.. Nem lennék képes megcsalni. Érted? Soha..

- Én csak.. Nem.. Nem tudtam, miért vagy velem ilyen.. Távolodsz tőlem. És, ha egyszer nem tudok elmenni érted, bármilyen messzire mégy? Ha egyszer már nem lesz miért mennem? - kérdeztem, miközben egyre több könny gyűlt szemembe - Félek.. Féltelek.