15. rész

(Piros=Baekhyun, Szürke=Sehun, Kai=Barna)

Színészi pályafutásomnak vége. Nem bírtam hallgatni a tömörtelen baromságot, miket összehord. Nem mozdultam, csak beszélni kezdtem – Ki mondta, hogy teher vagy nekem? És gondolod, egy csettintésre ki lehet szeretni abból, aki a világot jelenti számodra? – Kérdeztem közömbösen.

Azt hittem, már az igazak álmát alussza, de mikor meghallottam szavait, teljesen ledermedtem – T-te mindent h-hallottál? – kérdeztem, még mindig, szinte sokkos állapotban.

Felé fordultam – Mondtam, hogy nem tudok aludni – mosolyogtam gonoszan – Tán nem merted a tudatomra adni nyíltan? Minden egyes szavad hallottam, kristály tisztán.

Ezt nem hiszem el… – Féltem, h-hogy ellöksz m-magadtól.. Jobban, m-mint eddig.. – dadogtam – De csak nem gondoltad, hogy majd kiszeretek belőled?.. Nem tudnék.. – mondtam halkan.

Hátamra feküdtem – Szükséged van Kai-ra? – Kérdeztem, ezzel a témát terelve.

- Hogy? – kérdeztem – Hhh.. Sehun.. Ha te mellettem vagy, senkire nincs szükségem..

- Szükséged van rá? – Kérdeztem ismét, szigorúbb hangvétellel.

Ezt meg mire véljem? Már válaszoltam.. – Nem… – motyogtam. Remélem ezt akarta hallani.

- Mhm.. – morogtam, majd néztem ki fejemből. Ha alig… Nem.. Ha teljesen ismerem sem tudom megfejteni. Miért félénk? Fizikailag.. hozzá sem értem. Nem tudok mit tenni. Imádom, de utálom. Ráadásul olyasmi miatt utálom, amiről még csak nem is tehet.. Istenem, csinálj valamit velem. Ahogy az utóbbi három szót gondoltam magamban, felültem és eleredt az orrom vére – Aish – sóhajtottam fel, majd mentem zsepiért. Még valami? Esetleg a plafon nem akar rám szakadni?!

Jesszusom, de meg ijedtem, mikor láttam, hogy ömlik orrából a vér  – Sehun! Jézusom, jól vagy? – Pattantam fel, s odafutottam hozzá.

- Feküdj vissza – mondtam az ajtófélfának dőlve – Légy szíves.. – Motyogtam. Nem tudom mitől, de eléggé vérzik az orrom, és kicsit szarul vagyok..

- Nem! – jelentettem ki határozottan – Nem vagy jól Sehun. Ne hívjak orvost? – kérdeztem – Hívok orvost! Fal fehér vagy! – Döntöttem magamtól.

Már válaszolni sem tudtam, ugyanis összeestem, mint egy rongybaba. Eszméletem vesztve feküdtem egy helyben, mozdulatlanul, pedig Baek-re kéne vigyáznom..

- Sehun! Jézusom! Sehun! Hallasz?! – ordítoztam – Ne… ne, kérlek! Sehun! – kiabáltam, s arcát kezdtem finoman pofozgatni – Segítség!.. Kai! – jutott eszembe, majd gyorsan átfutottam az említetthez – Kai! Segíts! Sehun elájult.. – Mondtam, eléggé hangosan.

Épp filozofáltam, mikor Baekhyun benyitott sipákolva, hogy Sehun K.O. Azonnal átmentem hozzájuk, és hívtam a nővért. Fal fehér volt a gyerek, és alig volt pulzusa.. – Mi történt? Veszekedtetek? – Kérdeztem aggódva, miközben ülő helyzetbe tornáztam a földön fekvő, magatehetetlen fiút. Nagyon megijesztett így látni őt.

- Nem.. nem nevezném veszekedésnek… – Válaszoltam, miközben Sehun-t figyeltem, hátha ad valami életjelet.

Mikor bejött a nővér, kérdezte, hogy mi történt. Elmesélte Baek, aztán megkért, hogy segítsek bevinni az eszméletlen fiút a rendelőbe – Evett, ivott, aludt? – kérdezte a nővér, mire Baek-re néztem.

- Nem aludt.. már napok óta – Vallottam be a hölgynek, s végigfutott agyamon, hogy most miattam kerülhetett ebbe az állapotba szerelmem.

Sajgott a fejem. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, de amint Baekhyun hangját hallottam, kipattantak szemeim, s felültem, bár keserves kínlódások árán. Kai mellette állt… Mikor világosan elpofáztam neki, hogy takarodjon el! Szó nélkül felálltam, és az említett felé vettem az irányt – Megmondtam, hogy ne gyere többé a közelünkbe – Szorítottam ökölbe kezeim.

A nővér megnyugtatott, hogy az alváshiány miatt esett össze, az orra pedig azért vérzett, mert elpattant egy hajszálér, ami állítólag bárkivel megeshet, és nem kell megijedni. Pár percig még bent volt, majd kiment a szobából. Csak álltam, és Sehun-t szuggeráltam folyamatosan, várva, hogy felébredjen. Mikor Kai megunta, megkérdezte, mi is történt, s már belle kezdtem mondandómba, mikor Sehun felpattant, s ökölbe szorított kezekkel támadta le Kai-t – Sehun, hagyd abba! – próbáltam megnyugtatni, miközben hátrafelé toltam mellkasát, hogy ne tudja bántani Kai-t – Feküdj vissza. Nem szabadna felkelned – Adtam ki az utasítást.

Ha most ütöttem volna, az Baek-et találta volna. Kénytelen voltam úgy tenni, ahogy mondta – Neked kéne feküdni – Motyogtam duzzogva. Egyáltalán nem vigyáz magára.

Aranyos, mikor duzzog, mint egy hat éves kisfiú. Szavairól eszembe jutott, hogy nekem elméletileg mindenem fáj.. Úgy látszik, túlságosan aggódtam ahhoz, hogy magammal foglalkozzak. Nem válaszoltam, csak mosolyogtam rá.

- Kényelmetlen – Felálltam, és elbaktattam szobánkig, mint egy részeg, majd ledőltem pihe-puha ágyamra. Baek út közben valahol elhagyta Kai-t hála istennek, így egyedül jött a szobába. Mikor mellém állt, felemeltem takaróm, utalva, hogy feküdjön be mellém.

Gondolkodás nélkül feküdtem be mellé az ágyba, s betakart minket. Felé fordultam, majd szorosan átöleltem, mintha most tehetném utoljára.

Fejére puszit hintettem, majd óvatosan visszaöleltem. Mióta összeestem, nem tudom mi lelt. Egyszerűen… Mintha az előtte történt pár óra semmissé vált volna.